Az Ukrajnában zajló háború miatt immár második alkalommal emlékeztek csendes koszorúzás keretében a Rákóczi-szabadságharc első győztes csatájára Tiszaújlakon. A kárpátaljai magyar érdekvédelmi és civil szervezetek képviselői elsőként az egykori Sóház falán lévő Esze Tamás-emléktáblánál hajtottak főt, majd a Turul-emlékműnél emlékeztek.
A szabadságharc híres kuruc dallamait tárogatón Schreiner Sándor, a Kárpátaljai Megyei Filharmónia művésze "idézte meg", majd a benei kultúrház ifjú növendékei egy rövid zenés-irodalmi összeállítást adtak elő. A résztvevők egyperces néma csenddel emlékeztek a háborúban elesett katonákra. Ezután a jelenlévő szervezetek képviselői, illetve Magyarország külképviseleteinek vezetői megkoszorúzták az emlékművet. Az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség nevében jelen volt és elhelyezte a tisztelet koszorúit dr. Zubánics László elnök és Dánics Éva általános alelnök.
Miért is fontos számunkra a tiszabecsi/tiszaújlaki/tiszabökényi ütközet?
1703. július 14-én II. Rákóczi Ferenc itt aratta első győzelmét. A fejedelem Emlékiratában úgy fogalmazott, hogy „ez volt az első, habár jelentéktelen összecsapás”. Mégsem szabad lebecsülnünk a csata jelentőségét, hiszen a tiszaháti felkelők június elejei dolhai leverése és a június 21-i munkácsi kudarc után a tiszabecsi győzelem volt a kibontakozó szabadságharc első sikeres állomása.
A csata lefolyásáról Rákóczi Emlékiratai és egykorú jelentések, levelek alapján elég pontos ismeretekkel rendelkezünk, s e források feldolgozásával Esze Tamás történész részletesen tárgyalta az eseményt II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata című tanulmányában.
A kurucok két említett vereségük után a hegyek közé vonultak vissza. Rákóczi a zavadkai táborban némi katonai fegyelemhez szoktatta a népfelkelőket, s itt csatlakoztak hozzá a császári seregből megszökött magyar huszárok, valamint a Bercsényi által felfogadott lengyel és román zsoldosok is.
Rákóczi 2400 főnyi seregének szűkös ellátása miatt, továbbá a szabadságharc mielőbbi térnyerése érdekében ismét a síkvidék elérését tűzte ki célul. Az erdők, hegyek ösvényein előrenyomulva július 14-én érte el a Tiszát Csetfalva és Tiszaújlak között.
A túlparti Tiszabecsnél táboroztak a Szatmár és Ugocsa vármegyék nemesi felkelői egy bihari lovascsapattal Reinhard és Kobilka császári kapitányok egy-egy gyalogos- és lovasszázadával megerősítve.
A tábor parancsnoka gróf Csáky István, Bereg és Ugocsa vármegyék főispánja volt, helyettese pedig Kende Mihály Szatmár vármegyei nemes, aki még az előző nap felderítés céljából kelt át a 20 magyar és 30 német lovassal a Tisza jobb partjára, és Beregszászig hatolt. Rákóczi csupán lovassággal érkezett Újlakhoz, mivel gyalogsága lemaradt az árvíz okozta sáros utakon. A tiszai rév mindössze 15 német gyalogos által őrzött jobb parti hídfőjét könnyűszerrel sikerült elfoglalniuk, és így útját állták Kende Mihály csapatának, amely ekkor tért vissza felderítő útjáról. Kende 50 lovassal a folyó kanyarulatába húzódott, és felvette a harcot a kurucokkal.
A túlparti táborból további segítséget kaptak, és folyamatos tüzeléssel támogatták őket. Négyórás küzdelemben háromszor verték vissza Ocskay és Borbély Balázs huszárainak rohamát, ezért Rákóczi a gyalogság megérkeztéig már a harc szüneteltetését tervezte. A kurucok zárt sorokban indított utolsó rohama azonban meghozta a kívánt sikert: az ellenséget a Tiszába szorították.
„A magyar lovasok bátorságát még a németek is megcsodálták.” Kende Mihály lovastól a folyóba fulladt többekkel együtt, a csatatéren pedig 8 német katona holtteste hevert. A kurucok vesztesége ennél nagyobb lehetett. A csatában foglyul esett ugocsai nemesek közül Majos János hamarosan ezredese, Komlósi Ferenc pedig palotás hadnagya lett Rákóczinak.
A fejedelem az estére beérkező gyalogsággal és a csatában elfáradt lovassággal Váriba vonult éjszakai pihenőre. Hajnalra a tiszabecsi labanc tábor a verség okozta riadalom, és a kurucok segítségére siető 10 000 svéd és lengyel katonaságról szóló hamis híresztelések hatására szétoszlott. Néhány nap múlva Vásárosnaménynál Rákóczi teljes seregével átkelt a Tiszán, és július 18-án a naményi pátensében már a nemességet szólította fegyverbe.
