Kárpátalja még mindig a béke szigete, mégis érződnek a háború terhei. Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne érkezne gyászjelentés a frontról. A mindennapossá vált búcsúztatásokat nem lehet sem megszokni, sem feldolgozni. Ám időről időre megszólalnak a légiriadót jelző szirénák. Sokat és gyakran panaszkodunk arra, hogy milyen nehéz nekünk, de fogalmunk sincs arról, hogy milyen nehéz azoknak a hágón túli magyaroknak, akiknek korábban soha nem tapasztalt nehézségekkel kell szembenézniük. Vannak olyanok, akik saját bőrükön tapasztalták meg a háború borzalmait.
A csapi származású, de több mint ötven éve Kijevben élő Magyar Árpád István festő, polihisztor egyetlen napra sem hagyta el az ukrán fővárost az ukrajnai háború tavaly február 24-i kitörése óta. Ennek legfőbb oka egészségi állapota, orvosai szerint műtétre váró szíve nem bírt volna ki egy hosszú utat. A 71 éves képzőművész feleségével belvárosi lakásában vészelte át azt az időszakot, amikor az orosz csapatok a megszállás első heteiben egyre szorosabb ostromgyűrűt vontak az ukrán főváros köré. Megtapasztalta az élelmiszerhiányt, az őszi-téli időszakban átélte a napi több órás áramszüneteket és a sorozatos orosz légitámadásokat. Mindeközben közösségi oldalán napló formájában jelentéseket írt a Kijevben uralkodó helyzetről, hangulatról és a vele történtekről, ami részét képezi, majd önéletrajzi kötetének. Úgy gondolja, az infláció a háború egyik legrosszabb velejárója, nagyon sokan kerültek nyomorúságos helyzetbe Kijevben.
– Sokan vásárolnak az esti órákban, amikor az üzletek leárazzák az aznapi pékárút, egyre több a guberáló – ecsetelte a jelenlegi helyzetet. – Ugyanakkor, nagy a kontraszt Kijevben, mivel az luxusautók száma nem csappant meg.
Mivel diplomáciai negyedben van a lakása, némileg biztonságban érzi magát. Több nagykövetség van a közelben, így ezt a részét a városnak nem lövik az oroszok. Emberileg az viselte meg leginkább, hogy rengeteg ismerőse elmenekült a városból.
– Számomra némileg könnyebb volt elviselni a helyzetet, olyan értelemben, hogy 1979-ben én átmentem egy elég komoly húsdarálón Afganisztánban, tudom, mi az a bombázás, milyen az, amikor az embertől öt méterre csapódik be egy gránát. Sokakra depresszív hatással van a háború, voltak, akik hónapokon keresztül a metró aluljáróiban laktak – mondta.
Nagyon sok fiatal férfit látni láb vagy kéz nélkül. Gyakran üldögélek a házunk melletti kis parkban, ahol a Petőfi-szobor is található, itt szoktam találkozni sebesült katonákkal, akik a közelben lévő ortopédiai intézetbe járnak.
Sok problémával és gondokkal küzdő embert látni az utcákon, lesznek még továbbiak is. Ha valamilyen formában befejeződik a háború, sok pszichés problémákkal katona tér haza a frontról. Szinte nincs már olyan ismerősöm, akinek ne lenne sebesült vagy elhunyt hozzátartozója, aki a fronton vesztette életét.
Egyik alkalommal diverzánsnak nézték, ugyanis gyanús lett a parkban járőröző területvédelmiseknek, akik arra kérték, hogy igazolja magát.
– Pechemre, mivel a nejemmel mentem, a szatyromon kívül nem vittem magammal semmit. Mondtam is nekik, persze oroszul, hogy a nejemet várom és itt lakom a közelben, az első kérdés az volt miért beszélek oroszul, mondtam nekik, hogy magyar vagyok és az orosz kényelmesebb számomra. Ez láthatóan nem tetszett nekik. Kínomban eszembe jutott, hogy a régen lejárt Magyar Igazolványom a szatyor egyik zugában kell, hogy legyen, mondtam nekik, hogy van mégis igazolványom, amit elő is szedtem. Nagy hozzáértést színlelve úgy nézték és lapozgatták, mint a határon az ukrán határőrök. Megint jött a kérdés, magyar létemre miért beszélek ilyen jól oroszul, a másik, pedig az, hogy mik azok az Antarktiszi pecsétek benne. Mondtam nekik, hogy ott is voltam.
Ekkor érkezett meg a nejem és megkérdezte mi történik itt, amire viccből azt mondtam neki: „Na anya készítsd a holmim és a puskát, mert visznek katonának.”
Na már csak ez hiányzott, mert egyikük az adóvevőn mondta parancsnokának, hogy egy gyanús személyt állítottak meg parkban, mire azt mondta a parancsnok, hogy három perc múlva jön. Jött is, megnyugodtam amikor megláttam, ugyanis kiderült, hogy a parancsnokuk a házmesterünk fia, aki reggelenként az udvart söprögette, vagy locsolta és kisgyerek korától ismertem. Egy jó ideje nem is láttam az udvaron és így derült ki, hogy a terűletvédelmiseknél szolgál. A nejem nem győzött hálálkodni, amire ő azt az infót adta, hogy nem sokkal korábban akadtak a horgukra diverzánsok, akik a parkokban húzták meg magukat. A lényeg, hogy nem vittek el – elevenítette fel az egy éve történteket Magyar Árpád István, amit az egyik naplójában is megírt.
Mint fogalmazott, az alkotásba menekült, az élet nem állt meg számára. Maga a háború is megihlette. Elkészítette a háborús városok sorozatát.
– A sorozat több mint tíz képből áll, többek között Harkiv, Irpiny, Bucsa, Odessza és Mariupol konstruktív szimbolikus jeltartalmát ábrázolja.
Ezek a képek szerepeltek a márciusi önálló kiállításomon. Képeim híre az ukrán külügyminisztériumhoz is eljutott, annyira megtetszett a sorozatom, hogy több országban, többek között Lettországban, Lengyelországban és Németországban is kiállítják, végül Washingtonba is eljut. Először a külügyminisztérium épületében kerültek kiállításra, azon a folyosón, ahol Dmitro Kuleba külügyminiszter irodája is található. Elmesélték nekem, hogy ő is nagy érdeklődéssel tekintette meg a képeimet, viszont meglepődve olvasta a képek mellett feltüntetett nevemet, az egyik kollégájához fordulva meglepődve konstatálta, hogy épp egy magyar nemzetiségű alkotó készítette el ezt a sorozatot – mesélte.