Traski Viktor, a fizika-matematikai tudományok kandidátusa, az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán-Magyar Oktatási-Intézete (UMOTI) fizika-matematikai tanszékének docense. Tanulmányait az Ungvári Nemzeti Egyetem matematikai karán végezte, majd felvételt nyert a Tarasz Sevcsenko Kijevi Nemzeti Egyetem műszaki-matematikai karának doktori iskolájába, ahol 2016-ban védte meg kandidátusi értekezését.
Az Ungvári Nemzeti Egyetemen Traski Viktor számos tárgyat oktat, így többek között az egyismeretlenes funkciós matematikai analízist, a komplex matematikai analízist, a funkcionális analízist és a valószínűség-számítást. Pontosabban csak oktatott, hiszen jelenleg az Ukrán Fegyveres Erők 128. sz. Kárpátaljai Hegyi Dandárjában teljesít tényleges szolgálatot.
Traski Viktor kárpátaljai magyar. Korábban nem szolgált sem a fegyveres erők kötelékében, nem kapott képzést az egyetem katonai tanszékén, így katonai, pláne harctéri tapasztalatokkal nem rendelkezett. Ebből kifolyólag tartalékos sem volt, így a mozgósítás jelenlegi hullámának hatálya alá sem került, azaz tovább folytathatta volna diákjainak oktatását, vagy megfelelő tudományos munkával foglalkozhatott volna… Azonban az orosz katonai betörés első napjaiban az egyetemi tanár önkéntesen jelentkezett a hadkiegészítő parancsnokságon és a 128. sz. hegyi dandár katonája lett.
Viktorral a dandár egyik egységének a jelenlegi tartózkodási helyén futottunk össze, csekély 1300 kilométernyire Kárpátaljáról. A beszélgetés legoptimálisabb helyszínéül egy kisebb helyiség tűnt, amelyet a katonák fáskamrának használnak.
– Kincses községben, Ungvár mellett születettem – kezdi a történetét a fiatalember, miután „kényelmesebb” helyet próbál találni az álcázó hálóval letakart hasáboknak támaszkodva. – Magyar családban születettem. Apai nagyszüleim szinte egyáltalán nem beszéltek ukránul, azonban a szüleim odahaza tudatosan mindig két nyelven kommunikáltak, így mind az ukrán, mind pedig a magyar nyelvet kiválóan beszélem.
Feleségem ukrán nemzetiségű, ő az Ungvári járás egy másik településéről származik. Együtt tanultunk az aspirantúrán, jelenleg pedig együtt oktatunk az Ungvári Nemzeti Egyetemen. Két fiúgyermekünk született: Dávid három éves, Dániel pedig egy. Odahaza mi is két nyelven beszélünk a gyerekekkel: én magyarul, a feleségem pedig ukránul. A kisebbik fiam még nem érti, hogy hová tűntem el, a nagyobbik szerint „apa rossz bácsikat kerget”.
A háború kezdetét követő néhány napon belül Viktor jelentkezett a hadkiegészítő parancsnokságon és önkéntesként jelentkezett a hadseregbe. Előtte döntését megosztotta a családtagjaival is. A hozzátartozói nem igazán lelkesedtek az ötletért, hogy bevonuljon a hadseregbe, ugyanakkor szó nélkül elfogadták a döntését.
A katonai szakirányú besorolás keretében a fizika-matematika szakos fiatal tudóst a 128. sz. hegyi dandár tüzérségi szakaszához osztották be.
– A hadkiegészítő parancsnokságon hatalmas sorok voltak önkéntesekből és mozgósítottakból – folytatja a mesélést. – Amikor benyújtottam a papírjaimat, elmondtam, hogy ki és mi vagyok, az egyik tiszt felkiáltott: „Pont ilyenek kellenek nekünk a tüzérséghez!” Biztosan arra gondolhatott, hogy jó tüzér abból lesz, aki jól tudja a matematikát. Igy kerültem hát ide.
Korábban halvány fogalmam sem volt arról, hogyan is működési a tüzérség, a Kalasnyikov-féle gépfegyver még soha nem volt a kezemben. Megmutatták, hogyan kell bánni a lőfegyverekkel, a tüzérségi „finomságokat” azonban már az éles harci helyzetekben sajátítottam el.
Az egyetemi docens társaival együtt hősiesen alkalmazkodik a háborús-tábori körülményekhez: hálózsákokban alszanak, gyakran nem lakóhelyiségek padlózatán, a tábori tűzhelynél melegszenek, lassan megszokják a villamos-energia és az állandó telekommunikáció hiányát. Nagyon örül, ha időként – akár egy sms erejéig – kapcsolatba kerülhet szeretteivel, s tájékoztatja őket, hogy minden rendben van.
A tüzérségi szakasz állásait több alkalommal is tűz alá vették az orosz erők, azonban hála Istennek, mindenki ép bőrrel megúszta.
– Minden nap meleg ételt, sőt édességeket is kapunk (valószínűleg az önkéntes segítők jóvoltából) – mondja Viktor –. Nemrég még tábori zuhanyzónk is lett, így hetente két alkalommal fürödni is tudunk. Mivel nem vagyok nagyon finnyás, a körülmények elfogadhatóak. A parancsnokok emberszámba veszik a katonákat, ami engem alaposan meglepett. Megvallva, sokkal spártaibb körülményekre számítottam.
– Miért döntött úgy, hogy frontszolgálatra jelentkezik? – kérdezem beszélgetőtársamat.
– A Kijev környékén történt események igen ékesszólóan mutatják az okokat. Apai nagyanyám (aki nem beszélt ukránul) gyakran mesélt nekem arról, hogyan szabadította fel a vörös hadsereg 1944-ben Kárpátalját. És, hogy milyen sors várt akkor a magyarokra. Majdnem ugyanaz történt, amit most Bucsában, Irpinyben, Gosztomilben, illetve a szomszéd teleüléseken látunk. Mintha a történelem újra megismételné önmagát.
Nagyapám is a megtorlások áldozata lett, donbászi kényszermunkára hurcolták, csak azért, mert magyar volt. Hosszú éveknek kellett eltelniük, hogy rehabilitálják őket. Nagyanyám már régebben elhunyt, azonban a mostani háború első napjaiban önkéntelenül is eszembe jutottak az elbeszélései. Ekkor döntöttem úgy, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ez a szörnyűség semmiképpen ne jusson el Kárpátaljára. Ugyanez vonatkozik Ukrajnára is, igaz, itt a határok mentén még más a helyzet…
Traski Viktor története valószínűleg hasonló lenne, mint a többi frontharcosé, kivéve egy kis „különlegességet”.
Március 21-én a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága úgy döntött, hogy a „tudományosság fejlesztése érdekében tett kiemelkedő tevékenysége elismeréséül” az idei évi Arany János Fiatal Kutatói Díját Troski Viktornak adományozza. Ez a Magyar Tudományos Akadémia egyik legmagasabb olyan szakmai elismerése, amelyet mind a Magyarországon, mind pedig a határon túl tevékenykedő kutatók megkaphatnak.
Az oklevél, illetve az ezzel járó pénzjutalom – 500 ezer forint (kb 43 ezer hrivnya – a szerző) átadására 2022. május 3–4-én kerül sor Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlésén.
– A díjra a jelöléseket még a háború előtt nyújtottuk be – magyarázza Troski Viktor. – A pályázat alapját azok a valószínűség-számítással és matematikai statisztikával kapcsolatos szakcikkeim képezték, amelyeket a Scopus tudományos rendszer is nyilván tart és szakmai újításnak számítanak. Mint kiderült, egyike lettem a nyerteseknek. Az ezzel kapcsolatos MTA-tájékoztatót az Ungvári Nemzeti Egyetem kapta, másolatát Spenik Sándor, az Ukrán-Magyar Oktatási-Tudományos Intézet igazgatója továbbította számomra. A parancsnokaim is értesültek a kitüntetésről és már gratuláltak is nekem. Hogy netán személyesen is átvegyem a díjat (azaz rövid eltávozást kapok), pláne külföldön – ezzel kapcsolatban nem érdeklődtem…
Az egységben még három kárpátaljai magyar férfi szolgál. Az egyiküket, aki kicsit idősebb náluk, Viktor viccesen Jancsi bácsiként emlegeti. Beszélgetésünk során ő is mellénk sodródott.
– Apai ágról Barta, anyai ágról Gajdos a vezetéknevünk, mindkét oldalról magyar gyökerekkel. Ki akkor a magyar, ha nem én? – teszi fel a költői kérdést Barta János közlegény. – Magyarországon „o”, Ukrajnában „a” betűvel írják a családnevemet. A személyi igazolványomban Ivan Janovics vagyok, de otthon mindenki csak Jancsinak szólít.
Szüleim a csehszlovák korszakban születtek, így az anyakönyvi kivonatukba az akkori cseh módi szerint kerültek be: apám Barta Jan Jozefovics, anyám Gajdos Helena Laszlivna. Ahogy változott a hatalom, az emberek „papíron szereplő” neve is változott.
Otthon, Kerepecen (Alsókerepec, a Munkácsi járás egyik települése – a szerző) inkább ukránul beszélünk, magyarul gyengébben megy. A helyi magyarok „ukrán nacionalistának” titulálnak – mondja nevetve Jancsi bácsi. – De én nem törődök ezzel. A háború első napjaiban önkéntesként jelentkeztem a hadkiegészítő parancsnokságon. A családnak csak később mondtam meg, hogy megyek a háborúba. Hogy ezt az orosz szemetet eltakarítsuk….
Az elmúlt 8 év során – 2014-től az idei év február 24-ig (azaz a teljes körű háború kitöréséig) a Donbászon zajló harci cselekményekben 100 kárpátaljai esett el. Különféle katonai kötelékekben szolgáltak, azonban a legtöbben a 128-as hegyi dandár soraiból. Közülük 12 fő magyar volt.
A 2001. évi népszámlálás adatai szerint Kárpátalján 150 ezer magyar élt, azaz a megye lakosságának közel 12 százaléka. Ez a szám az elmúlt években jóval kevesebb lehetett, hiszen nagyon sok kárpátaljai magyar Magyarországra, vagy az EU más tagállamaiban talált új otthonra. Éppen ezért a háború során elesett magyar származású katonák részaránya jóval magasabb, mint a magyarok aránya Kárpátalja lakosai között.
Annak idején jelen sorok szerzője az államigazgatásban tevékenykedett, mint az ATO-résztvevők, valamint a nemzetek közötti kapcsolatok témakörének „felelőse”. Mint megtudtam, a 12 elesett kárpátaljai magyar közül legalább 4 ukrán és magyar állampolgársággal is rendelkezett. Ezt a tényt a hozzátartozók erősítették meg. A többi 8 esetében a családtagok nem kívántak ezzel kapcsolatban nyilatkozni.
A teljes körű háborús hadműveletek kezdete (február 24.) után elesett első kárpátaljaiak között ismét ott találunk egy magyar fiatalembert – Kiss Sándor ungvári származású tengerészt, főtörzsőrmestert, aki februárban esett el. Két gyermeket hagyott maga után. Ukrajna elnöke Kiss Sándort poszthumusz „A hősiességért” érdemrend III. osztályával tüntette ki.
Ukrajna fegyveres hadereje, így a 128. sz. hegyi dandár soraiban is több magyar férfi szolgál. Néhányan az ukrán állampolgárság mellett magyarral is rendelkeznek, de ezzel „nem vágnak fel”.
A közelmúltban Magyarországon zajló parlamenti választások során elhangzott kormányzati megnyilatkozások igen fájdalmasan érintették az ukrajnai közvéleményt, amely megpróbál szembeszállni az orosz agresszorral és ebben számít a szomszédos országok támogatására is.
Azonban mindazoknak, akik a magyar téma emlegetéséből politikai tőkét szeretnének kovácsolni, s nem értik meg, hogy meddig terjed a politika és hol kezdődnek az egyszerű emberek, szeretném a figyelmébe ajánlani Troski Viktor, Barta János és más kárpátaljai magyarok kiállását. Akik önkéntesen jelentkeztek, s jelenleg fegyverrel a kezükben küzdenek Ukrajna függetlenségéért, s ha netán a sors úgy hozza, legdrágább kincsüket, az életüket áldozzák az országért.
Jaroszlav Halasz, korábban újságíró és állami tisztviselő, jelenleg a 128. sz. hegyi dandár tisztje
