Egy éve tört ki az orosz–ukrán háború. A szomorú évforduló kapcsán megpróbáljuk feleleveníteni az elmúlt hónapok hangulatát, emlékeztetni arra, miként változtak meg a hétköznapok Kárpátalján, s hogy a háború milyen hatást gyakorolt az itt élő magyarság sorsára.
Még ma is lidércálomnak hat 2022. február 24-ének hajnala… Voltak, akik azonnal pakoltak és elindultak a határátkelők felé. Mások az üzemanyagtöltő-állomásokat, a patikákat, a bankautomatákat és az üzleteket rohamozták meg, hogy nagyobb készletet halmozzanak fel a legszükségesebbekből. Amolyan túlélési ösztönből fakadó reakciók voltak ezek. Az iskolák már a háború első napjától felfüggesztették a jelenléti oktatást, az csak hónapokkal később, az új tanévtől indult be ismét. A legtöbb kárpátaljai oktatási intézményt ideiglenes menekültszállásnak rendeztek be. Az első napoktól valóságos „exodus” indult el azokon a területeken, ahol az orosz haderő teljes körű lerohanásba kezdett. Milliószám menekültek az ott élők az orosz veszély elől, de nem mindenki Európát vette célba. Nagyon sokan a biztonságosnak tűnő nyugat-ukrajnai megyéket választották. Kárpátalja ugyebár az ország legnyugatibb csücske, négy EU-s tagállam határolja, ebből hárommal közúti és vasúti átkelői is vannak, mindez különösen vonzóvá tette a régiót a menekültek számára. Több kelet-ukrajnai menekült azt is megjegyezte, hogy előzőleg sok jót hallott Kárpátalja soknemzetiségű történetéről, az itt élők toleráns és segítő viselkedéséről, így nem kellett tartania attól, hogy a számára otthonos és megszokott orosz nyelv használata miatt hátrány érni.
És ez valóban így volt, hatalmas civil összefogással sikerült úrrá lenni a háború első hónapjait jellemző menekültválságon. Aki csak tudott, segített a bajbajutottakon.
A békeidőben valamivel több mint egymillió lakosú Kárpátaljára mintegy félmillióan érkeztek, hirtelen másfélszeresére duzzadt a megye lakossága. A helyi magyar közösségek is példamutatóan kivették részüket a segítségnyújtásból. Szinte minden magyar településen menekültszállásokat hoztak létre az ottani közintézményekben, a helyiek gondoskodtak az oda érkezők ellátásáról, amihez különösen jól jött a Magyarországról áramló kormányzati és társadalmi felajánlásokból származó rengeteg humanitárius segítség is. Mára a megye túljutott a menekültválság csúcspontján, azóta az ide érkezők mintegy fele visszatért otthonába, de becslések szerint olyan 250-300 ezernyien itt maradtak, közülük sokan végleg Kárpátalján tervezik további életüket. A legtöbben már a privát szférában szereztek maguknak szállást, a hatalmas kereslet hatására igencsak megélénkült az ingatlanpiac, nagyon megugrottak az albérletárak. Ott tartunk, hogy ma már ugyanannyiba kerül egy kétszobás albérlet Ungváron és Kijevben. Az önkormányzatok már csak a legrászorultabbakról gondoskodnak, idővel felszabadultak az iskolák is, így azok többségében tavaly szeptemberben megkezdődhetett a tanítás. A menekültekkel együtt több ezer vállalkozás is áttelepült Kárpátaljára, így az ide érkezők könnyebben találnak maguknak munkát.
A háborús elvándorlási folyamatok nyilvánvalóan átalakítják a megye lakossági és nemzetiségi arányait is. Mielőtt kitört a háború, bő tíz százalékra lehetett becsülni az itt élő magyarság részarányát. A pontos számok nem ismertek, hiszen Ukrajnában legutóbb 22 éve, 2001-ben volt népszámlálás. Akkor 150 ezer magyar élt Kárpátalján. Az elmúlt bő két évtized folyamatait is figyelembe véve, s azt, hogy háborús félelmében a helyi magyar közösség legalább ötöde ideiglenesen elhagyta Kárpátalját, jelenleg nem sokkal haladhatja meg a százezret az itt maradottak száma, bár fontos hangsúlyozni, hogy ezek becslések, pontos szám nem tudható. Az viszont tényállás, hogy miközben a magyarok száma megfogyatkozott, a megye népessége pedig egyértelműen nőtt, már rövid távon azzal lehet számolni, hogy 10 százalék alá csökken közösségünk részaránya. Ezekkel az új kihívásokkal a későbbiekben nyilván számolni kell, ha véget ér a háború, a kárpátaljai magyar közösségi lét is egyfajta „újratervezést” igényel.
A háború kitörését követően nagyon sokan úgy mentek el, hogy amint ismét béke lesz, azonnal visszatérnek. Csakhogy senki sem számolt a konfliktus ilyetén elhúzódásával, a legtöbben azóta már munkába álltak odakint, gyermekeik ott járnak óvodába, iskolába. Józanul ítélve meg a helyzetet, látni kell, minél tovább tart ez a háború, egyre kevesebben vállalkoznak majd a hazatérésre, ugyanakkor reménykeltő, hogy egy évvel a háború kitörése után is nagyon sokan alig várják, hogy végre hazatérhessenek.
Akik pedig maradtak, ők az igazi hősök. Most a szó egyenes és átvitt értelmében is a túlélésükért küzdenek. Ki-ki egyénileg és maga a közösség is. Mikor lesz ennek vége? – kérdezgetik egymástól az emberek. A választ persze senki sem tudja… A fronton és a háttérben zajló folyamatokból ítélve nem sok pozitívum várható a jövőre nézve. Persze a remény hal meg utoljára, biztatjuk egymást.
Visszatérve a hétköznapokra. A viszonylagos nyári csend után ősszel sok minden megváltozott.
Felerősödtek a harci cselekmények, az ukrán sikerekkel záruló harkivi és herszoni offenzívák után a megkérdezettek döntő többsége egyértelműen az ukrán katonai győzelemben hisz.
Csakhogy ennek megvan az ára. Az orosz megszálló csapatok kiűzése érdekében folyamatos utánpótlásra van szüksége az ukrán hadseregnek, ezért a hatóságok minden korábbinál szigorúbban viszonyulnak a katonaköteles korú férfiak mozgósításához. Ám a kezdeti időszakhoz mérten egyre kevesebben vannak olyanok, akik önszántukból jelentkeznek szolgálatra. Ennek egyik oka a Kárpátalján is mindennaposakká váló katonatemetések. Ezt képtelenség megszokni és feldolgozni. Ahhoz hozzá lehetett szokni, hogy folyamatosan megszólalnak a légiriadót jelző szirénák, hogy hónapokon át naphosszat nincs áram az otthonokban, ám a szörnyű katonatemetések látványa megszokhatatlan és sokak számára feldolgozhatatlan…
Fontos megjegyezni, a kárpátaljai magyarok is életüket áldozzák ebben a pusztító háborúban, legalább tucatnyi magyar származású áldozatról van tudomásunk, hiszen sok magyar is szolgál az ukrán hadsereg kötelékében.
Éppen ezért méltánytalan, hogy egyes provokátorok részéről súlyos pofonok érték a kárpátaljai magyar közösséget. Gondoljunk csak a munkácsi vár fokáról brutális módon eltávolított turulmadárra… Elkeseredettek vagyunk a sietősen elfogadott új kisebbségi jogszabály miatt is, ami a remélt könnyítések helyett inkább csak bebetonozza az eddigi jogszűkítő törvényeket. Az itt élő magyar közösség azért még bízik e jogalkotási folyamatok módosításában az EU-csatlakozás útján, mint ahogy abban is, hogy idővel enyhülhet a Kijev és Budapest közötti diplomáciai feszültség, ami jótékony hatással lehet az itt maradottakra is… Ám mindenekelőtt egyvalamire lenne nagy szüksége Ukrajnának, Kárpátaljának és az itt maradt, hősiesen helytálló magyar közösségnek: Békére!
Dunda György
Forrás: KISZó
