Augusztus 20-a merőben eltér a többi nemzeti ünnepünktől, megemlékezésünktől. Március 15-e és október 23-a két olyan forradalmunk és szabadságharcunk kezdetének az évfordulója, melyek győzelemre álltak, ám végül vereséggel végződtek, gyümölcseik pedig később és részlegesen értek be. Október 6-a gyásznap, melyen 1848–1849 mártírjai előtt hajtunk fejet. Június 4-én pedig történelmünk legnagyobb tragédiájáról, a trianoni békediktátumról emlékezünk meg. Augusztus 20-án viszont egy győzelmes történelmi eseményt, a megmaradásunkat jelentő magyar államalapítást ünnepeljük. Nemzeti ünnepeink e kétarcúsága pedig Kárpát-medencei történelmünk kétarcúságát tükrözi.
Magyarország már a 895 és 907 között lezajlott honfoglalástól kezdve – pogány nagyfejedelemségként is – középhatalomnak számított. Ám a két európai nagyhatalom, a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom közé ékelődve csak úgy biztosíthatta fennmaradását, ha beilleszkedik a keresztény európai monarchiák rendszerébe. Ezt a tényt már a 972-től 997-ig uralkodó Géza nagyfejedelem is felismerte, s a bizánci fenyegetés árnyékában baráti viszonyt alakított ki a németekkel, így elvette Bizánc kedvét egy hódító hadjárattól. Jórészt német hittérítőket, illetve – katonai erejének megerősítése végett – német lovagokat hívott hazánkba, majd megkezdte a keresztény európai monarchia kiépítését, és ami ezzel együtt járt, az ellenálló vezérek leverését vagy békés behódolásra kényszerítését. Fia, I. (Szent) István aztán kiteljesítette és befejezte a nagy művet. Folytatta az államszervező harcokat, miközben 1000. december 25. és 1001. január 1. között megkoronázták a II. Szilveszter pápától kért és kapott koronával, így megalakult a Magyar Királyság, 1028 táján pedig az utolsóként ellenálló Ajtony vezért is legyőzték a királyi hadak. A harcok közepette első királyunk kiépítette az egyházmegyék és a máig a magyar közigazgatás alapjaiul szolgáló vármegyék rendszerét, míg jogalkotóként megszerkesztette két első törvénykönyvünket, 1030-ban pedig visszaverte II. Konrád német-római császár hatalmas támadását, így amikor nyolc évvel később elhunyt, egy egységes, szervezett, erős középhatalomnak számító államot hagyott utódaira.
Ez az állam pedig már a XI. században kiállta a sorra érkező tűzpróbákat előbb a Német-római Birodalom, majd a keletről érkező nomád veszedelem ellenében. I. András és öccse, Béla herceg a század derekán véget vetett III. Henrik hódító törekvéseinek. A század utolsó harmadában I. Salamon, I. Géza és I. (Szent) László sorozatos diadalokat aratott az újra és újra Magyarországra törő besenyők, úzok, valamint az akkor még ellenségnek számító kunok fölött, megakasztva honfoglalási terveiket. Miután pedig 1088-ban utód nélkül hunyt el az utolsó horvát király, Zvonimir, I. (Szent) László sógora, a horvát trónra örökösként esélyes magyar uralkodó bevonult a pártharcokba süllyedt Horvátországba, megszerezte a horvát trónt, tengeri kijáratot biztosított Magyarország számára, majd utódja, Könyves Kálmán Dalmáciát is meghódította. A XII. században aztán Bizánc próbálta kiterjeszteni hatalmát hazánkra, ám III. Béla véget vetett a bizánci befolyásnak. Magyarország erejét az a tény is bizonyította, hogy az 1241–1242-es első tatárjárás viharából is középhatalmi státuszát megőrizve emelkedett ki, majd az 1285-ös második tatárjárás során a királyi és a főúri csapatok, valamint a székelyek sikeresen kiszorították hazánkból az Arany Horda betörő hadait. A védekezés mellett pedig terjeszkedésre is sor került: az Árpád-kor végén észak-balkáni területek kerültek a birtokunkba.
III. András 1301-es halálával aztán férfiágon kihalt az Árpád-ház, s a kiskirályok csaknem darabjaira szedték Magyarországot, ám IV. Béla leányági leszármazottja, a francia Anjouk nápolyi (olasz) ágából származó Károly Róbert leszámolt az oligarchákkal, visszaállította hazánk teljes egységét, tehetséges tárnokmestere révén pedig nagyarányú gazdasági fejlődés indult be. A dinasztikus kapcsolatok révén lengyel királlyá is megkoronázott örököse, I. (Nagy) Lajos uralma alatt Magyarország egy fejlődő gazdaságú és kultúrájú állam volt, melynek hódító, illetve visszahódító hadjáratokra is futotta az erejéből. Igaz, Lajosnak nem sikerült megszereznie a nápolyi trónt, de visszaszerezte a Velencei Köztársaságtól a korábban elvesztett Dalmáciát, s újból kiterjesztette a magyar fennhatóságot a Balkán északi területeire. Hamarosan viszont megjelent az oszmán veszedelem, ám Hunyadi János, történelmünk egyik legnagyobb hadvezére három veresége mellett megannyi győzelmet aratott a törökök felett, 1456-ban pedig Nándorfehérvárnál akkora vereséget mért II. Mohamed szultánra, hogy fél évszázadra elvette a törökök kedvét attól, hogy komoly hadjáratot indítsanak ellenünk. A kiváló hadvezér fia, Mátyás király ugyancsak győzelmes háborúkat vívott az oszmánok ellen, s hogy minél erősebbé tegye Magyarországot a török hatalommal szemben, hódításokba kezdett, melyek során megszerezte Csehországtól Sziléziát és Morvaországot, illetve elfoglalta a keleti osztrák tartományokat. Váratlan halála után azonban e hódítások elvesztek, az új király, a tehetségtelen II. Ulászló alatt pedig szétzüllött és végletesen meggyengült a Mátyás idejében még erős és virágzó Magyarország. Innen aztán egyenes út vezetett a mohácsi katasztrófához, a magyar középhatalmi státusz elvesztéséhez.
1526-tól kezdve a magyarság történelme a törökök és a Habsburgok elleni küzdelmek sorozata lett, a három részre szakadt ország újraegyesítéséért, még eközben a Habsburgok jogtiprásainak való véget vetésért is, az oszmánok kiűzése után pedig az immár egész Magyarországot uraló Habsburgok ellen, a függetlenség visszaszerzéséért. Következett a Rákóczi-szabadságharc, majd az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, az 1867-es kiegyezés után megvalósuló részleges önállóság. Ám jórészt a török világ pusztításai miatt kedvezőtlenül megváltozott Magyarország etnikai összetétele, az I. világháborúba való belesodródásunk, majd a háború elvesztése után pedig az etnikai összetétel megváltozása lett az ürügy Trianonra, melyet követően Magyarország kényszerpályára került, belesodródott az újabb vereséget hozó II. világháborúba, mely után négy évtizedre a szovjet befolyási övezet része lett. És csak remélhetjük, hogy a XXI. század jót is hoz szerteszakított nemzetünk számára.
Lajos Mihály
