Az ukránok a belaruszoktól és az oroszoktól a 14–15. században különülhettek el, nemzetté alakulásuk nagyjából a 17–19. században zajlott le. Mi jellemezte általánosságban a magyar állam és az ukrán nép viszonyát, amikor még Ukrajna nem rendelkezett önálló államisággal?
A Kijevi Rusz, a keleti szlávok közös állama földrajzilag a mongol hódítás előtti Európa legnagyobb állama volt. Ám mivel soha nem tartozott a Római Birodalomhoz és nem rendelkezett a „középkoriság” alapvető ismérveivel, azaz nem volt a latin egyház része, valamint nem volt királya vagy császára, nem illett bele abba a képbe, amit a mából visszatekintve tartunk modellnek.
Ezért aztán sokszor hagyták ki Európa történetéből, pedig a bizánci kereszténységet felvevő Kijevi Rusz a középkori Európa legkeletibb része, az utolsó keresztény állam a sztyeppei törzsek és a muszlim világ előtt. Kapcsolatait Európa többi részével három kulcsfontosságú területen építette: a lehetőségeket patikamérlegen kimérő politikai alku, azaz a dinasztikus házasságok, valamint a kereskedelmi kapcsolatok és a már ekkor részben független ortodox kereszténység jó viszonyt ápolt a latin kereszténységgel is.
Mindez a keleti szláv államot megszüntető tatárjárás után is folytatódott, különösen az egy ideig függetlennek maradni tudó Halicsi-Volhíniai Fejedelemségnek köszönhetően, amely végül a lengyel–litván államszövetség, a Rzeczpospolita kezére került. II. Andrástól kezdve a magyar királyok, beleértve a Habsburgokat is, a „Galícia és Ladoméria királya” címet is viselték. Az országok felsorolása az uralkodói címekben a háborúkkal, hadjáratokkal vagy dinasztikus kapcsolatok alapján formált jogigénnyel volt összefüggésben. II. András az utóbbi okból tüntette ki magát. A 18. század utolsó harmadában Lengyelország feldarabolásával immár az összes mai nyugat-ukrán terület egy államba, a Habsburg Birodalom határai közé került.
Mennyire tekintették a magyarok önálló népnek az ukránokat ezekben a századokban? Hogy tekintett rájuk a magyar vezető réteg, vagy később az értelmiség?
A középkorban a szomszédsági kapcsolatok természetesek voltak, a mohácsi csata utáni időszakban pedig az ukránságot elsősorban jelentő kozákokkal magyar részről az Erdélyi Fejedelemség tartott kapcsolatot: a Báthoryak, a Bethlenek, a Rákócziak is igényt tartottak katonai erejükre.
A kozákok a lengyelekkel szembeni szabadságharcukhoz kerestek támogatót, amely ugyan nem vezetett sikerre, de olyannyira megrengette a birodalmat, hogy lengyel–litván elitben pedig a 17. század közepén az is felmerült, hogy a lengyel–litván uniót lengyel–litván–ukrán államközösségként határozzák meg. A terv ugyan elbukott, de ma is látjuk az orosz–ukrán háborúban, hogy ez a három állam a legszilárdabb szövetséges, ami nemcsak aktuálpolitikai megfontolás, hanem a történelmi tapasztalatoknak is a leképeződése.
Magyarországon az északkeleti Felvidék ruszin lakosságára a nemzeti ébredés korában, a 19. században irányult nagyobb figyelem.
A többi nemzetiségénél erőtlenebb volt a mozgalmuk, de számos hasonlóságot mutat azzal, ami 1991 után a kárpátaljai magyarok politikai programja is volt: nyelvhasználat a hivatalokban, az oktatásban, nemzetiségi parlamenti képviselő, nemzetiségi választási körzet, valamint a területi autonómia gondolata is felmerült. Azonban ezek zömmel – egy korabeli parlamenti fordulattal élve – „eléggé nem kárhoztatható vágyak” maradtak.
A magyar politikum a legfontosabbnak tartotta a Kárpátok Budapest felé eső részén, valamint a Lemberg felé eső részén élő ruszinok különállásának fenntartását. A kárpátaljai ruszin értelmiség egy részében megvolt az azonosságtudat. A galíciai ruszinoknak az ukrán népnévvel való illetése éppen ekkor, a nacionalizmusok korában válik meghatározóvá.
Mikortól beszélhetünk magyar–ukrán kapcsolatokról állami szinten és hogy sikerültek a kezdetek?
Az első világháború végén a központi hatalmak, közte Ausztria-Magyarország fontosnak tartotta a független Ukrajna ügyét, aminek fő indoka a Szovjet-Oroszországgal szembeni nyomásgyakorlás volt, cserébe az ukrán gabonáért a rendkívül ínséges időkben. Kijevben osztrák–magyar külügyi képviselet nyílt – ami később a fronthelyzet miatt Odeszába költözött –, a monarchia fővárosában, Bécsben pedig ukrán képviselet működött.
Ausztria-Magyarország felbomlásával, a közvetlen magyar–ukrán diplomáciai kapcsolatok felvételére 1919-ben került sor, amikor egyoldalúan megnyílt Budapesten az Ukrán Népköztársaság rendkívüli diplomáciai képviselete, amely az államalakulat valamennyi diplomáciai képviselete közül a legtovább, 1924-ig működött. Az a különleges helyzet állt elő, hogy a magyar külügyminisztérium elismerte hivatalos diplomáciai képviseletnek, de nem ismerte el de jure az ukrán állam függetlenségét. A kapcsolattartást az sem zavarta meg, hogy 1919 elején rövid ideig a kárpátaljai Kőrösmező környékén szerveződött meg az akkori Magyarország több mint tíz kérészállamának egyike, a Hucul Köztársaság, amely ukránszimpatizáns volt, s ukrán segítséggel tudta magát fenntartani. Sőt, később kőolajért cserébe fegyvert adtunk az ukránoknak.
Aztán „érkezett” a Tanácsköztársaság...
Igen, és az ukrán képviselet túlélte a magyar tanácsköztársaságot, amely a bolsevista oroszokkal barátkozott. Mikola Halahan misszióvezető visszaemlékezése szerint az ez utáni kormányok azonban kivétel nélkül „lojálisak, sőt barátságosak” voltak velük. Utódjával, a hivatásos katonatiszt Vladimir Szikeviccsel már kevésbé volt rugalmas az együttműködés. Szikevics tiltakozott többek között az ellen, hogy az antibolsevista fehér hadsereg egyik parancsnoka, Pjotr Vrangel a Fekete-tengeri flotta hajóit eladja Magyarországnak. 1924-ben egy tavaszi napon a magyar külügy arról tájékoztatta Szikevicset, hogy „politikai nézetei miatt” azonnali hatállyal megszünteti a képviseletet.
Úgy tudom, Magyarország az első ország, amely a függetlenné vált Ukrajnával diplomáciai kapcsolatot létesített 1991-ben. Mi jellemezte a következő három évtizedben a magyar–ukrán kapcsolatok dinamikáját?
Antall József miniszterelnök a keleti politikában fordulatot hozott azzal, hogy a gyengülő moszkvai központ mellett hangsúlyt fektetett az egyes tagköztársaságokkal való kapcsolatok építésére is: ebben kiemelt szerepet kapott Ukrajna, a közvetlen szomszéd, és nem utolsó sorban az az ország, ahol magyarok éltek. Magyarország 1991-ben az elsők között ismerte el Ukrajna függetlenségét, jóval hamarabb, mint például az Egyesült Államok, amely csak a Szovjetunió megszűnésének kimondását és Mihail Gorbacsov szovjet elnök lemondását követően tette ezt meg, nem pedig közvetlenül az ukrán függetlenségi referendum után. Aminek azonban ennél is nagyobb súlya volt – hogy
Ukrajna Magyarországgal írta alá az első nemzetközi szerződést. Ez volt a magyar–ukrán alapszerződés.
Szögezzük le azt a tényt, hogy a körülötte kialakult magyarországi viták ellenére az alapszerződésben nem volt a nemzetközi jogban precedens nélküli passzus, még a megfogalmazást illetően sem. Az antalli politika szilárd alapot teremtett ahhoz, hogy a bizalmat semmi ne kezdje ki, a politikai viták nem léptek át határokat.
Mikor indult a negatív tendencia?
Az igazi törés 2011-ben következett be, amikor a két évtizede fennálló magyar–ukrán kisebbségi vegyesbizottság, mint a párbeszéd platformja megszűnt, bár formálisan nem számolták fel az intézményt. A szakítás oka akkor a Beregszász környéki magyar autonómia ügyének újbóli elutasítása volt.
Bár az autonómia nem szitokszó, Ukrajnában a kisebbségi kérdés nemzetbiztonságiasítása ezt lehetetlenné tette.
A 2015 és 2020 közötti közigazgatási reform azonban erre adott elvi lehetőséget, a reformtól azonban a magyar közösség távolságot tartott, s a végeredmény ennek megfelelően felemás lett. Ugyanakkor 2015-től olyan miniszteri biztosa lett a magyar kormánynak, akinek a titulusában is nevesítve volt, hogy jogköre kiterjed Kárpátaljára. Ekkor már dúlt a háború Oroszország és Ukrajna között, és Oroszország folyamatosan a szomszédos országban élő nemzettársainak megvédését hangoztatta. Ebben a kontextusban a „magyar kérdésből” már nem lehetett jól kijönni.
Kovács Gergő
mandiner.hu
