Kárpátalja még mindig a béke szigete, mégis érződnek a háború terhei. Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne érkezne gyászjelentés a frontról. A mindennapossá vált búcsúztatásokat nem lehet sem megszokni, sem feldolgozni. Ám időről időre megszólalnak a légiriadót jelző szirénák. Sokat és gyakran panaszkodunk arra, hogy milyen nehéz nekünk, de fogalmunk sincs arról, hogy milyen nehéz azoknak a hágón túli magyaroknak, akiknek korábban soha nem tapasztalt nehézségekkel kell szembenézniük. Vannak olyanok, akik saját bőrükön tapasztalták meg a háború borzalmait.
Petneházy Gyula, a Magyarok Kijevi Egyesületének (MKE) vezetője az ukrán főváros közvetlen közelében található házában vészelte át az orosz megszállás első napjait. Mint meséli, az Ukrajna elleni orosz támadás első óráiban helikopterek húztak el méterekre a háza felett, amelyek ellenséges deszant egységeket szállítottak a közeli Gosztomel repülőtérre. Valószínűleg egy életre beleégett az agyába az a látvány.
Sokáig kitartott, de március 5-én, amikor egyre inkább szűkült az orosz ostromgyűrű Kijev körül, meghozta élete legnehezebb döntését, és lányával elutaztak Kijevből, de amint lehetett, visszatért a fővárosba. Azt tapasztalja, hogy bár furán hangozhat, de az emberek megtanultak együtt élni a folyamatos légiriadókkal és a rakétatámadásokkal. Sokan visszatértek azok közül, akik elmenekültek. Nagy a nyüzsgés a belvárosban, mindenki teszi a dolgát. Aki maradt, az lassan megszokta a folyamatos robbanásokat.
– Az egyesület élete is gyökeresen megváltozott a háború kitörése óta. Korábban 300 magyar élt az ukrán fővárosban, jelenleg százra tehető a kijevi magyarok száma, zömük idős, nyugdíjas ember – mondta az MKE elnöke, aki szerint kétséges, hányan térnek vissza. – A Kijevben és környékén maradt tagok továbbra is tartják egymással a kapcsolatot, igyekeznek tudni egymásról, és adományokkal, élelmiszercsomagokkal segíteni az arra rászorulókat.