Tisztelt emlékező közösség, kedves ungváriak!
Szeretettel köszöntöm Önöket az 1956-os forradalom és szabadságharc 61. évfordulóján! Először is szeretném megköszönni a felkérést a megemlékezésre. Egy évvel ezelőtt ugyanitt álltam Önök előtt, és ez alatt az egy éve alatt, ha visszaemlékszünk, sok-sok minden történt szerte a világban és kis hazánkban is. Zavarodott évtizedek állnak mögöttünk, amikor is ennek a nemzeti ünnepnek kétes híre volt. Amikor a padláson dugdosni kellett papírokat, amikor az emberek összerezzentek, ha az ellenforradalom szót kimondta valaki.
Ellenforradalom?
Amikor a magyar nép összefogott?
Amikor az ifjúság az utcán gyűrűzött?
Amikor az idegen elnyomást megunva fellázadt a magyar?
Amikor szovjet tankokkal vérbe fojtották?
Amikor a magyar nép a szabadságot választotta?
Hányszor lázadtunk már? És hányszor fogunk még?
Ez ellenforradalom?
Hiszen nem erre törekedtünk mindig is (a többi néppel együtt), hogy a nemzeti függetlenségünket megőrizzük?
A történelem ítél és tanít egyszerre. Magam is tanultam…és jelenleg is tanítom. Hittem, hiszek és tanítom a hinni akarást. Nem éltem benne. Mindig azt mondom a diákoknak, szerencsések vagyunk, amiért nem éltük át a XX. század borzalmait. De akkor kitől kaphatnak hiteles képet az eseményekről? Nem múlhat el a magyarból az a szívszorító érzés, mikor a saját történelméről hall és tanul.
’56 fogalom lett Magyarország történelmében. Olyan fogalom, amivel nem tudtak az emberek mit kezdeni évtizedekig… Elfelejteni? Elnyomni? Meghamisítani? Nem! Méltósággal kell megemlékeznünk erről a napról.
1956. október 23-án a magyarok a szabadságot választották. Ezáltal egy egész nemzetnek kínáltak reményt és méltóságot. A magyarok hatvanegy évvel ezelőtt felkeltek és azt mondták: szabadság nélkül az élet tűrhetetlen. Jól ismerjük a választ erre a bátor kiállásra. Több mint 2500 magyart meggyilkoltak, és több ezren megsebesültek. Több mint 20 000 embert vetettek börtönbe, és közülük százakat később ki is végeztek. Legalább 200 000 magyar menekült el az országból Európába és azon túl. Jó példa a szolidaritás igazi jelentésére az a támogatás, amit közülük sokat kaptak választott új hazájukban.
1956 hőseinek öröksége olyasmi, amiért ma mindannyiunknak hálásnak kell lennünk. Az 1956-os forradalom megmutatta, hogy a szovjet válasz a szabadságra az elnyomás, a gyilkosság és a hazugság. A forradalom sorra meggyújtotta a szabadság fáklyájáit: olyan lángot, ami később a föld alá kényszerült és ott tartotta életben az ellenzéki mozgalmakat Európa összes diktatúrájában. Ez a láng került ismét felszínre 1968-ban a prágai tavasz során. Ez világította be a diktatúra összeomlásához vezető utat Görögországban, Portugáliában és Spanyolországban. Ez a láng találta meg örököseit 1980-ban a Szolidaritás megalakulásával Lengyelországban és ez inspirálta azokat, akik a szabadságért harcoltak a Berlini Fal 1989-es leomlásáig.
A történelmi igazságtalanság ellenére is az 1956-os forradalom a szabadság és a demokrácia forradalma volt. Így tehát 1956. október 23-a a szó legigazibb értelmében volt forradalom. A tettek forradalma és a gondolatok forradalma volt. Ez a nap a terror és az elnyomás elleni hősi küzdelem napja.
Tisztelt emlékező közönség!
„Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges ahhoz, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot” – írja Máray Sándor.
Ilyen fény számunkra minden október 23-i visszaemlékezés, mely feleleveníti az 1956 ősz eseményeit. Sokáig nem tehettük ezt – pedig a gyalázatból egyedül úgy származhat növekedés, ha nem engedünk a könnyelmű felejtésnek.
Pillantsunk vissza, hogy a ma fényében mit mutat ez a régi tükörlap.
Ősz volt... Az utcára vonuló diákság elhitte, hogy mostantól más lesz Magyarországon élni, hogy a Rákosi-korszak abszurditásait valóban felváltja a normális élet perspektívája, a félelem nélküli mindennapok lehetősége. Eltűnnek a kommunista rendszer felesleges rituáléi, Rákosi elvtárs éltetése, a bárgyú csasztuskák, a mozgalmi giccsparádék. Ám ami ennél is fontosabb, megszűnnek az internálótáborok, befejeződnek a kitelepítések, mindenki hazamehet – beleértve a már oly hosszú ideje ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat is –, s talán saját földjén dolgozva élheti visszasírt régi életét. Nagy Imre miniszterelnöksége, reális esélyt adott a további normalizálódáshoz. Néhány napig úgy tűnt, hogy október 23. felszabadultsága és öröme, tartós változásokat eredményezhet… Ez az illúzió azonban hamar szertefoszlott.
A Kossuth téri támadás, a Köztársaság téri vérfürdő, majd a november 4-től induló szovjet támadás, Nagy Imréék letartóztatása, 1958-as kivégzése világossá tette, hogy 1956 emléke hosszú évtizedekre leginkább a tehetetlen elkeseredés érzését idézi fel mindazokban, akiket nem tévesztett meg a hivatalos propaganda. Az elferdített valóság, a meghamisított történelemkönyvek, az egyoldalú híradások és a szabad Európától való elhatárolás sok éven át kioltotta azt a fényt, amiben megláthattuk volna 1956 valódi arcát. Csupán apáink, nagyapáink, honfitársaink emléke őrizte meg azt, hiszen azokat a fájdalom égette lelkükbe.
A diktatúra mindenkitől azt vette el, ami a legfontosabb volt számára: a paraszttól földjét, a szerzetestől kolostorát, az egyháztól iskoláit és híveit. És mit adott helyette? Félelmet és bizonytalanságot...
Ha mélyebbre nézünk történelmünk tükrébe, hasonlóságot láthatunk egy korábbi, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeivel. Elég volt! kiáltották akkor is a szabadságra vágyók és mint ahogyan a márciusi ifjak is az egyetemre vonultak ott keresvén követőket, 1956-ban is a Műegyetem hallgatói vették kezükbe az ország sorsát. Napjainkra nézve is tanulság ez. Szinte közhelyként csengnek fülünkbe gróf Széchenyi István szavai: „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik." ... Akkor, és azóta is fontos az oktatás és nevelés – az anyanyelven való oktatás és nevelés – hiszen csak így lesz a Magyar megint méltó régi nagy híréhez. Ahhoz, hogy mindaz, amit az elmúlt években felépítettünk, meg is maradjon, összefogásra van szükség, amelyben mindenkinek a saját szintjén és a határ mindkét oldalán – az anyaországban és kishazánkban egyaránt – hozzá kell tennie e közös cél érdekében: a magyar kormánynak a kiállást és a támogatást, a kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezeteknek a hathatós érdekképviseletet, az oktatóknak-nevelőknek a lelkiismeretes munkát, a tanulóknak a lelkes tanulást, a szülőknek és a közvéleménynek e fontos munka támogatását és buzdítását. Reményik Sándor így mondja: „Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!”
Tisztelt Ünneplő Közönség, Kedves Vendégeink!
Ünnepelni, emlékezni jöttünk ide egy eszmére, a szabadság és a remény eszméjére. Ahogy az időben távolodunk 1956-tól, úgy vagyunk hajlamosak egyre nagyobb pátosszal felruházni azokat a hősöket, akik azon az 1956-os borongós őszi napon bízva a közösség erejében kiálltak az igazság mellett.
Felidézhetném most hősiességüket, önfeláldozásukat, hazaszeretetüket. Beszélhetnék mártíromságukról, az üldözésekről a szétzilált életükről.
Én inkább arról szeretnék beszélni, amit most, 2017-ben leginkább fel tudunk használni 1956 szellemiségéből. A forradalom kezdetekor, ha megkérdeztük volna a tüntetőket, akik az akkori képek tanúsága szerint vidáman és nevetve vonultak, bizonyára a csak pozitív dolgokat hallhattunk volna. Eszükben sem jutott akkor, hogy pár óra múlva vérgőzös barikádokon kell védeni a hazát, egymást és a saját életüket. Bizonyára eszükbe sem jutott, hogy menekülniük kell majd az országból vagy jogfosztottan kell élniük sok-sok éven át. Az pedig, hogy koncepciós perekben több százukat halálra ítélik végképp nem fordult meg a fejükben! Mégis mi volt az, ami vitte Őket?
Két dolog. A remény és a közösség erejébe vetett hit! Mindkettő fontos a mi életünkben is! Sokszor halljuk a szólást: a remény hal meg utoljára! Manapság nem idegen tankoktól, koncepciós perektől kell félnünk. Sokkal alattomosabb és veszélyesebb féreg rágja közösségünk fájának gyökereit, amely legszentebb értékünket, az anyanyelvünket kívánja az oktatási rendszerünkön kívülre szorítani.
De reményt ad, hogy minden kornak megvoltak a maga súlyos problémái. Minden korban érezhették sokan, hogy nincs tovább. De az emberek, különösen a magyar emberek tudnak elszántak és kitartóak lenni! Tudnak küzdeni és bízni! Bízni egy jobb, átláthatóbb, létbiztosabb világban.
Mindannyiunknak feladatunk van! Bátorítani, vinni magunkkal a csüggedőket, segíteni, amiben tudunk. Higgyék el, néha egy beszélgetés, az, hogy meghallgatjuk egymást is megerősíthet bennünket! Ne legyünk olyanok, mint akiknek nincs reménységük. A sok gyermek, akikkel most együtt ünneplünk, Ők a mi reményük, a hit, hogy segítségünkkel egy szebb, jobb, könnyebb világban élhetnek! De nem elég csak magunkban hinnünk. Mindannyiunknak szüksége van a közösség erejére!
Közösen minden könnyebb! Mi, kárpátaljaiak az elmúlt években bebizonyítottuk: ebben is jók vagyunk! Bebizonyítottuk, jól érezzük magunkat együtt, tudunk értéket képviselni és értéket létrehozni!
Ezen a szép ünnepnapon minden kedves kárpátaljai honfitársunknak és minden itt élő polgárnak kívánok sok reményt, felemelő közösségi élményeket, hitet és erőt ahhoz, hogy boldogan tudjon élni itt, a Mi Kincsünkön, a Kárpátok alján!